Köszönöm a felkérést, igazán megtisztelő, mégsem tudok vele mit kezdeni. Írjak néhány sort az állatkertről... Pont én? Ugyan mit? Semmi közöm hozzá.

Illetve talán annyi, hogy pernahajder takonypóc koromban az Endrődi-lakótelep fia voltam. Csapatba verődtünk, s temérdekszer próbáltunk rést találni a vadaspark pajzsán, a betonkerítéseken  és a szögesdrótokon, mégsem sikerült soha belógnunk fentről, a sziklák szirtjéről, át a fenyőtoboz ágyon. Maradt a foci meg a bringa.

Később a Szilágyi Erzsébet Általános Iskola édesgetett magához, két öcsémmel együtt. S ha már odajártam, és ötödikesként éppen Bali Józsefhez, a város egyik kiemelkedő biológia élővilágtanárához kerültem, nem menekülhettem a sorsom elől: a természet és a természetjárás foglya lettem. Kulcsosházak, rétek, erdők, lápok mesélhetnének sűrű lépteinkről. És mesélhetne az állatkert is, hiszen nyaranta s telente az iskolám tucatnyi elvetemült ifjú természetbúvárt táboroztatott a völgyben, köztük a legidősebb Zsiga gyereket.

Friss almot pakoltunk be az ólakba az állatok alá (és persze használtat ki onnan, csak azt nem emlegettük, mert azzal már nehezebb volt menőzni), őzeket etettünk, parkot gereblyéztünk, fölnőtt dolgozók történeteit hallgattuk. Jó volt. Még úgy is ezt gondolom, hogy az idő elmosta a tettek emlékének jelentős részét.

Az viszont elevenen él bennem, hogy madárodúkat tákoltunk, nem egyet, nem kettőt. Talán százat, százötvenet. És megszálltuk az állatkert fáit, minden másodikra felkerült egy-egy házi készítésű összkomfortos madárlak.

Az évek elperegtek, s mint jószolgálati tevékenységet végző alapítvány elnöke tértem vissza – tenni akaró társakkal. Feladatot  kértünk az igazgatótól, ő pedig nem sajnálta tőlünk. Seregünk felsorakozott az egykori hányatott tekintetű flamingóház elé, vödrökkel, drótkefékkel, ecsetekkel, s rendbe tettük a rózsaszín tollúak otthonát. (Tessék, mégiscsak sikerült belógnom az állatkertbe, csak épp roppant fondorlatos módon!)

Ma már én vagyok a fölnőtt, és én mesélek négy éves törpéimnek, Sárának és Flórának, és már az az idő is elérkezett, hogy jobban érdeklik őket az állatkert lakói, mint az állatkert játszóterei. Mesélek nekik a park különös állatairól, miközben felelevenednek bennem a sokéves képek, s különös módon egy-egy helyszínen párhuzamosan vagyok képes látni a múltat és a jelent. Emlékszem az egyszerű, szűkös megoldásokra, emlékszem, hogy nagyobb volt a medve, mint a ketrec, emlékszem, miképp uralta a tájat a szürke beton és a rozsdamarta vas. És séta közben jó érzés tetten érni az előrelátást, a fejlődést, a törekvést. Jó látni, hogy a homlokrakodók elmarták az ókori büféket, jó látni az új, méretesre szabott kifutókat, a kulturált megjelenésű portákat, a levegőhöz jutó állatokat.

És itt-ott a fákon még jó látni az évtizedes madárodúkat.

Talán mégis van némi közöm az állatkerthez...

Zsiga Henrik

Fotó: Babják Tamás