Ságodi László orvos osztotta meg velünk gondolatait. 

Organikus világ hiánya, az ember elszakadása a természettől hatással van az egészségére is. Mennyiben másként kezeli ezt a helyzetet a "hivatalos" orvostudomány, és a hatalmas hagyományokra visszatekintő kínai gyógyítás?

Szeretek a kályhától indulni, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy előbb talán érdemes az ember és a természet viszonyát röviden megvizsgálni. Ahogy én látom, a természettől nem pusztán elszakadtunk az iparosodás táján, hanem félre is kezdtük érteni, értelmezni. Voltak gondolkodók (például Bacon), akik - a felvilágosodás elsöprő lendületében- egyenesen leigázni, uralni akarták, mások viszont romantikus rajongással fordultak feléje. Azt hiszem, ez utóbbi csoportból lettek a mai zöldek. A problémát abban látom, hogy innentől fogva mindkét tábor elsősorban materiális valóságnak tekintette a természetet (bár ez a hanyatló folyamat kétségtelenül többé-kevésbé, nyomokban már a Római Birodalom idején elindult) és nem úgy, mint Isten által teremtett valóságot. Ha szabad így fogalmaznom: a természet is szekularizálódni kezdett az elmúlt néhány évszázad során, amin legkevésbé segít, ha egyesek a Teremtőt azonosítják a természettel. Ez sokkal inkább csak a feje tetejére állítja az egyébként sem egyszerű helyzetet.
Az így „megszületett” természet megfejtésének, leírásának a tudomány eszközeivel fogtak neki, ami hozott roppant hasznos eredményeket is, de minekután a transzcendens egészen kiszorult a számba vehető lehetőségek közül, így ez a törekvés éppannyira károssá is vált. Legalábbis az én véleményem szerint.
Természetesen hasznos eredménynek tekintem a ’nyugati’ orvostudomány létrejöttét – hogy nekifogjak végre válaszolni a kérdésre. Ugyanakkor – Weber szavát kölcsönvéve – ’varázstalanodott’ is a gyógyítás, sőt a jelenünkre tekintve jól érzékelhetően kifejezetten technológiai mutatvánnyá kezd átalakulni, persze itt most élek a sarkítás eszközével az érthetőség kedvéért. Ez sokszor hatalmas eredményekhez vezet el minket, másfelől a ’személy’, a szubjektum világa, dimenziója, körülményei szükségszerűnek tűnően egyre inkább kiszorulnak a képből. A rideg adatok és a gépek a személy fölé tornyosulnak. 
Más szempontból nézve erre a technológia-központúságra, azt még nagyon óvatosan érdemes megjegyezni talán, - figyelembe véve a jelenkori globális problémákat-, hogy folyamatos áram- és internetellátás nélkül vagy akár csak egy komolyabban megbillenő gazdasági környezetben mindez kivitelezhetetlenné, fenntarthatatlanná válik egy szempillantásnyi idő alatt. Egy ilyen fiktív, de nem teljesen irreális, akár csupán átmeneti helyzetben kénytelenek volnánk visszatekinteni korábbi gyógyítási metódusokra…
Visszatérve az objektív-szubjektív területek kérdésére, ez természetesen nem pusztán a beteg oldalát érinti, hanem – úgy vélem – egyre inkább az orvosi térfélen is megtörténik ez a nézőpontváltás. Hogy pontosabb legyek: egészen másfajta ’képességek’, ’hozzállás’ és ’szemlélet’ szükségesek egy modern orvos számára, mint amilyenekre például egy évszázadokkal vagy akár évezredekkel korábban élt kínai vagy bármilyen más gyógyítónak szüksége volt ahhoz, hogy páciense lehetőség szerint meggyógyuljon.
Nézzük ezt másként: a kínai orvoslás tudásanyaga ugyan hatalmas, az eszköztára viszont bizonyos értelemben a mai napig viszonylag szerény. A metódusokat nem volt szükséges évszázadokon keresztül tovább csűrni-csavarni, bonyolítani. Természetesen alakultak ki különféle iskolák, vélemények, módszerek, de a lényeget tekintve például az akupunktúra technikai értelemben nem vált komplexebbé, bonyolultabbá – szemben az akadémikus orvoslással. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy a gyógyító szubjektív személye, annak ’mentális’ felkészültsége sokkalta fontosabb például a kínai orvoslásban, mint a nyugatiban. Az utóbbi esetben a technológia, a modern orvosságok, a „team” munka adta lehetőségek, a diagnosztikai rendszerek ezt könnyűszerrel képesek áthidalni, kiváltani. De ennél a témánál nagyon fontos, hogy senki ne értsen félre: nem arról beszélek, hogy a tudásban volna különbség, hiszen elképesztően nagy tudásra van szüksége napjaink nyugati orvosának; ahogy mondtam, én a ’mentális’ szintre gondolok elsősorban… Arról van szó, hogy a szubjektumról az objektumra került át a hangsúly, ami kétségtelenül fokozottabb biztonságérzettel és hatékonysággal jár együtt, de akkor sincsen benne a teljes kép, nincsen benne a teljes valóság. Másfelől arról sem beszélek, hogy bármelyik jobb vagy rosszabb, haszontalanabb volna a másikhoz képest. Eszemben sincs ilyesmit állítani, hatalmas hiba ebben utazni – márpedig sokan vannak ezzel így… Egyszerűen a különbözőségről gondolkodom és ebből inkább annyi következik, hogy bizonyos esetekben az egyik, míg más esetekben a másik irány vezet előbbre. 
A kérdést illetően eddig még alig lett érintve a beteg ember nézőpontja: az organikusabbnak tekinthető kínai gyógyászat az embert is egészen másként látja. Nagyon tömören azt lehetne mondani és ez már az ősi csatorna-tanból is egyenesen következik, hogy az ember folyamatos kapcsolatban, interakcióban áll a környezetével, így attól szubtilis szinten elválaszthatatlan. A tudomány ezzel szemben eredendően kiragadta, kiragadja a beteget a környezetéből, izolálja attól, hogy precíz méréseit el tudja végezni, és bár végre elhangzik előadásokon, megjelenik tankönyvekben a bio-pszicho-szociális egység viszonylagosan újkeletű fogalma, azt nem tudnám megmondani – csak elképzeléseim vannak arról-, hogy vajon hány orvos nézi minden egyes nap ezen a szemüvegen keresztül pácienseit. Mindenesetre ez egy örvendetes változás.  

Te hogyan próbálod ezeket a problémákat a saját életedben feloldani, megoldani?

Erre legrövidebben úgy tudnék válaszolni, hogy az Istenbe vetett hitem segítségével. Igyekszem megismerni a világot materiális és spirituális oldalról is, mert úgy vélem, mindkettő elkerülhetetlenül szükséges. Nem gondolom, hogy létezésünk értelmetlen, merő véletlen volna – márpedig pusztán tudományos oldalról ez a végső olvasat. Másfelől a tudomány roppant hasznos eszköz azon az úton, amelyen a teremtettséget szeretnénk tisztábban érteni, megismerni és javait javunkra fordítani. Ugyanakkor nem volna szabad, hogy ez a törekvés bármikor is kizsákmányolóvá és önös érdekűvé váljon – éppen ezért is kell – bármit is teszünk –, tekintetünket folyvást Isten felé fordítanunk. Azt hiszem, alapvetően a vegytiszta önösség szüli a kríziseket, háborúkat és még annyi bajt, rosszat kicsiben és nagyban. Ezzel szemben a valódi, élő, „huszonnégy órás” hit arra is ráébreszt, hogy nem az egyén az igazán fontos a történet szempontjából, sőt egymagában, szeretetlenül mit sem ér…

A szőlő, a bor miben segít? A zene? Az írás?

A Somló (ahol másodmagammal és párjainkkal, segítőkkel közösen csináljuk a Kétlászló Pincészetet) nagy tanítóm – és ez bármilyen közhelyesen is hangzik, valóban így érzem, ezt tapasztalom. Újra és újra próbára tesz, de minden ott töltött napon ajándékot is ad még nekem, a „neofitának” is. Egyedül a hegyen tudom minden gondom letenni és ebben semmi túlzás nincsen: a munka végeztével végignézni késő délután a tőkék során páratlan és felemelő érzés. Nincsen két egyforma naplemente vagy napfelkelte, ahogy nincsen két egyforma termés, bor sem. Végre egy menedék életemben, ahol érzem, lassan gyökeret is ereszthetek, méghozzá egészen mélyre… Lehet negyven fokban zöldmunkázni (persze erre sokan azt mondanák, hogy őrültség) és kinti fagy idején bort fejteni a pincében vagy vasárnap éjszaka a telihold fényében elmosni a tartályokat és a szivattyút, mert a munkát el kell végezni a legutolsó fázisig. De lehet az érett nyári fények és színek között, az öreg diófa alatt, jó társasággal vagy épp egymagamban megkóstolni a saját bort is – ami olyasmi, amit semmi másra nem cserélnék el… 
Bár a munka szót használom az egyszerűség kedvéért, mégis, ezt mélyebben megnézve, a hegy abban is irányt mutat, hogy a munka és művelés szavak között különbséget tudjak tenni… Városi emberként – amivel egyébként nincsen semmi baj, szeretek városban élni-, szükségem van arra, hogy intenzívebben kapcsolódjam a földdel, érezzem annak milyenségét, valóságát. Régente többször járt át a nyarak elmúltával az a fanyar érzés, hogy valami hiányzik, valami kimaradt, amit nem igazán tudtam megfogalmazni, mégis mi az… Ma már tudom, hogy a földdel való kapcsolat hiányzott.
Ebben a mostani társadalmi, gazdasági, politikai sodrásban mindennél többet ér számomra egy présház, ahonnan minden rossz, nehézség kizárható. Színtiszta terápia ez és ugyanez igaz a zenélésre vagy éppen az írásra is.

Mit vizionálsz, merre és hogyan mozdul el az életünk az elkövetkező években?

Olykor azt mondom, nézőpontom apokaliptikus, ami a világvallásokkal és kivált keresztény hitvilágommal egyáltalán nem áll ellentmondásban. Innen nézve úgy fogalmaznám ezt meg, hogy hiszem, el fog következni ennek a mostani világrendnek a végső napja. Ez meg van írva, ennél többet nem is lehetne erről mondani. Másrészt, ha földhözragadtabban nézem meg a kérdést: egyetemista voltam még, amikor egy napon - Hamvast és Hankisst olvasván akkortájt-, odáig jutottam, hogy azt találtam mondani egy kedves ismerősömnek, a világ valóban egy folyamatos krízisben sodródik valamerre… Egyszeriben ez ott és akkor világossá vált számomra és az azóta eltelt körülbelül negyed évszázadnyi idő ezt a nézőpontot csak tovább erősítette bennem. Számos dologban egyetértek például Gelencsér professzorral vagy a mélyalkalmazkodás mozgalom meglátásaival. Pesszimistán figyelem az MI exponenciális fejlődését, a környező háborúkat, a kevély szekularizációt és a fékezhetetlen, globális mohóságot. Persze, eleve adott egy személyre szabott szemüveg, én is a sajátomon át nézem a világot… Felteszem, az ezen át leszűrt tapasztalataimmal többeket vadítottam el magamtól az évek során; mindenesetre ha megpróbálom a minket körbevevő jelenségeket önmagukban szemlélni, nem sok jóra számítok. Tetszik például a mostanság divatba jött kifejezés, a polikrízis fogalma, mert találóan írja le a valóságot. De a hamvasi krizeológiáról sem szabad megfeledkezni, ami szerint a krízis oka, „a sötét pont” ott lapul mindőnkben. Másfelől szeretném hangsúlyozni, hogy a krízis-tudat nem azonos, ne legyen azonos a félelemmel. Lehet ezt a kérdést szerintem viszonylag tárgyilagosan is szemlélni, sőt elsősorban így érdemes. Ehhez pedig azt hiszem, csakis a hit segít hozzá, hiszen így, a hit által tárul fel az Egész mögött rejtőzködő értelem, így érthetem meg, hogy még a vég is egy magasrendű célt szolgál, ami sokkalta több nálam és éppen emiatt csakis az elfogadás lehet helyes attitűd, semmint a lázadás. Az elfogadás ugyanakkor nem struccpolitikát, nem feladást jelent, egyszerűen egy - meglátásom szerint - helyes attitűdöt, amin keresztül képesebbé válhatunk a jelen feladatainkra, dolgainkra, emberi kapcsolatainkra, kötelességeinkre fókuszálni, mert bárhogyan is alakul végül, bármi is fog történni, addig is a leghelyesebb a legjobb lelkiismerettel benne lenni a létezésben. Ez az én olvasatomban a kapcsolatokat, a gyógyítást, a zenélést, írást, utazásokat és a szőlészkedést jelenti legfőképpen. Ilyen egyszerű, szép és mégis olykor mégis roppant nehéz, hiszen a lét – Hamvast idézve – paradox…

Ságodi László