Hogyan kerültél kapcsolatba Bencze László művészetével?

A találkozásunk tulajdonképpen kikerülhetetlen volt, mivel Dudaron nőttem föl, ahol Bencze László is lakott a 30-as években Budapestről lekerült friss diplomásként, és ahova vissza-visszajárt később is nyaranta. A faluval egész életében aktív kapcsolatban maradt, és két komoly munkát is ajándékozott a község számára. Az egyik egy mozaik, ami a művelődési házban látható, ahol gyakran megfordultunk gyermekként. Ennek a témája az olvasó parasztok – tipikus Bencze-motívumok, karakterek az idős és falusi élet relikviumaival. A másik művét a házasságkötő terembe szánta, egy hatalmas triptichont, ami a családdá válás folyamatát mutatja be - szintén dudari karakterekkel megrajzolva - az élet nagy lépéseit. Ezekhez a művekhez a mai napig visszajárogatok. De ennél is elevenebb az első találkozás élménye, amikor is hatévesen az óvónők átkísérték a Faluházba, ahol Benczének 1986-ban egy nagyszabású életműkiállítása volt. Én akkor láttam először életemben egyáltalán festményt közelről, a Benczére oly jellemző rücskös-rusztikus felületekre máig jól emlékszem. Ezentúl a szüleimnek megvolt a mester dedikált kismonográfiája, amit én rajzi érdeklődésemmel párhuzamosan szétlapoztam és szétkopíroztam. Bencze László 1992-ig élt. Ekkor én tizenkét éves voltam, és személyesen soha nem találkoztunk, de ezen benyomások okán az emlékét mindig őriztem, ápoltam magamban.

Bencze László: Család (1981, tempera, vászon 400x200 cm) c. triptichonja a Dudari Önkormányzati Hivatal házasságkötő teremben

Mi az, ami megfogott benne?

Ahogy említettem is, az első élményeim a festészetről Benczéhez  kötődnek, és azt gondolom, ezek mindig meghatározóak; de mikor tudatos lettem, és kialakult a művészeti ízlésem, visszanézve is úgy gondolom, hogy alkotói alapállásunkban vannak rokonítható vonások. Egyrészt van egy nagyon izgalmas vibráló kolorizmusa, egyfajta fanyar hangvétele a korai képeinek.  Másrészt nagyon változatosan használja a technikát a vékonytól a vastag festékfelhordásig, ami szintén közel áll hozzám. Ezentúl kísérletező alkat volt, aki hagyta, hogy sokféle mester sokféle „izmus” és irányzat hasson a munkáira. Ezeket ő mindig szintetizálta, keverte, és egyénítve fejlesztette tovább. De ezek eddig formai tényezők. Tartalmi szempontból azonban emberfestő volt mindvégig, ami rám nem jellemző, ezért, ha lehet, még érdekesebb számomra. Benczénél nagyon fontos a mondanivaló. Sosem elégedett meg a technikai tudásának villongtatásával, nagy festészeti kultúráját mindig a tartalom szolgálatába állította. A par excellence művészet meghaladásra törekedett mindig. Bencze munkásságához való kötődésemet tovább erősítette, hogy egyetemi mesterem, Keserü Ilona Bencze kedvenc tanítványa volt az ötvenes években. Úgy éreztem, ezen az áttételen keresztül még közelebb került hozzám a munkássága. Mindezek mellett Bencze olvasó emberként sem hagyott magamra, hiszen íróként, kritikusként is élvonalbeli. Amit nem tudott megfesteni, azt megírta. Pályatársakról, művészetről, az életről, Csopakról, Dudarról is sokat írt irodalmi színvonalon. 

Olajképek, murális alkotások, emberalakok, gyárak megfestése egyaránt jellemzi munkásságát. Hogy érdemes megközelíteni ezt a gazdag életművet?

Benczére erősen hatott a kor és a hely, ahol éppen élt, de ezt a hatást mindig az emberábrázoló művészetén keresztül juttatta kifejezésre. Ez nem mondható el minden művészről, vannak, akiknek a munkásságán egyáltalán nem látszanak a magánéleti vagy környezeti változások.  Benczének ellenben három nagy korszakát is megkülönböztethetjük  stilárisan. Az első, expresszív korszaka a második világháborúban szilárdult meg, majd a „felszabadulás” évein át 1950-ig tartott. Keserü Ilona is az ezidőben készült képeit tartotta sokra, és így emlékezik róluk: „Volt egy átmeneti állapot, amikor még nem jött létre a „szocialista realizmus”. Eszembe jut Bencze László akkori működése, aki nekünk nagyon tetszett. Ott, a képek között döntöttük el kollégáimmal, barátaimmal, hogy legjobb lenne Bencze László osztályába kerülni majd a főiskolán, mert neki is ki voltak állítva azok a parasztasszony-témájú festményei, amiket Dudaron festett, nem sokkal azelőtt. Egy kicsit Van Goghra emlékeztető stílusban festett. Színeket használt és volt egyfajta hangvétele…” Ezek a művek nagyon egyedül állnak a magyar piktúrában. A nyomort, a szenvedést, a nehéz történelmi súly alatt ellenálló emberi sorsokat festi meg ezeken a képein, a kortársakhoz nem hasonlítható színes rajzossággal.

Bencze László: Munkanélküliek (1944, olaj, fa, 125 x 160 cm, Magyar Nemzeti Galéria)

A második korszaka az 1950-től politikailag indítványozott szocreállal jellemezhető. Bencze őszintén hitt a társadalom szocialista megújulásban. A Rákosi-korszak alatt foglakoztatott művész volt és főiskolai tanár. Ötvenhatban ébredt fel, mint sokan, az álomból. Ekkor készült képei azonban kiemelkednek az annakidején kötelezően festendő munkásábrázolások sorából. Mély emberismerete és emberszeretete nagy kedvvel ábrázolta az „új” társadalmi osztályt – a művelődni, kirándulni, dolgozni vágyó embereket. Nem modell és fotó, vagy mesterkélt beállítások után dolgozott, ahogy a kortársak többsége, hanem belső és külső megfigyeléseit érlelte kompozíciókká. Azt is mondhatnánk, hogy Bencze társadalomábrázoló eredeti törekvéseit utolérte az idő. Akármennyire is erőltetettek voltak a kultúrpolitika kiadott jelszavai, Bencze rendelkezett ezekhez felhalmozott élményanyaggal. A közérthetőség követelménye miatt a korábbi expresszív stílusát több fokozatban közelítette a realista iskolák felidézésével a szocreál felé, de egyéni zamatát ezeken a képeken is megőrizte. Legjellemzőbb és legtöbbet szerepeltetett képe a Moszkva téri kirándulók, ami a tömeg benyomást kelteti ugyan, ő mégis egyénileg is végiggondolja a résztvevőket.

Bencze László: Moszkva téri kirándulók (1952, olaj, fa, 62x88 cm, Magyar Nemzeti Galéria)

Utolsó, egyben leghosszabb korszakát a hatvanas évektől csiszolta ki, melyet az 1979-es Műcsarnokban rendezett életműkiállításán láthatta tetőzni a közönség. Az ötvenes évek propagandájával átitatott művészetnek mindenképpen hátat akart fordítani a forradalom után. A főiskolai katedra elvesztése és több év szakmai-emberi vajúdás után kialakult egy geometrikusabb, a szerkezetet az expresszivitás „kárára” hangsúlyozó stílusa. Témája továbbra is az ember, de azt kitágult környezetbe helyezve ábrázolja. Ehhez hol a város, hol a falu, hol egy tisztán geometriai struktúra szolgál háttérként. A korábbi görcsös, karikírozó formái most kubisztikus rendben rezegnek tovább, a kolorit ugyanúgy finom és válogatott maradt, de a temperára váltás okán pasztelesebb színezést kapott. Ezeken a késői munkákon kimutatható Barcsay és Picasso hatása is, de új elemként megjelenik az összegző, nagyméretű művek sora. A család triptichonja, Bartók emlékére festett pannói, a paraszttemetés és a siratóasszonyok mind-mind ilyen monumentális igényű, közfalra kívánkozó képek. Erre a korszakára esik hazánkban a Képcsarnok vállalat beindulása is, ami a művészek dotációját segítette és tette hivatalossá. Ide Bencze – megélhetési okokból – elég sokat bedolgozott a fenti stílusában, ahol a nagy témákat hígította, alkalmazta a műkereskedelem igényeihez. Látszik azonban, hogy a mennyiségi nyomás ellenére itt is próbálja tartani a nívót. A műkereskedelemből ismert Bencze-képek mégis vetnek némi árnyékot az életmű remek darabjaira is. Az azonban határozottan elmondható, hogy Bencze hosszú élete során mindhárom korszakában alkotott maradandó, a magyar piktúrában nyomot hagyó műveket. Szerencsére a Magyar Nemzeti Galéria sok művét őrzi, akár egy életműkiállítás is felépíthető lenne belőle. 

Bencze László: Paraszttemetés  1978, tojástempera, vászon, 190 x 264 cm, Magyar Nemzeti Galéria

Csopak, Dudar… vagyis a Balaton és a Bakony is fontos szerepet játszott az életében.

Igen, nagyon is. Közösségi ember volt, aki túllátott a művészet belterjes körein, és érdekelte a mindenkori életterének szociográfiája, lélektana és kultúrája. Városi indíttatású polgári családba született, aki később vonzalmait követve került le vidékre, azonosulva a paraszti létformával. Hosszú élete (1907-1992) átívelte a XX. századot, aminek magyar vetülete négy kurzust jelentett. A monarchiában született, a Horthy-korszakban lett felnőtt, a szocializmusban kezdettől részt vett, és később szenvedte is a rendszerrel való ellentmondásos kapcsolatát. A rendszerváltást pedig két ötvenhatos disszidens fia miatt tartotta nagyon reménykeltőnek. Dudaron, mint említettem is, a Horthy-korszak éveiben élt. Csopakra 1967-ben költözött. Ezekről az évekről Csapó György így ír a művészről szóló monográfiájában: „Vett itt egy kis présházat, amit a helyi kőművessel rendbehozatott, s attól kezdve tavasztól őszig otthonául szolgált.

A kocsifordulónyi telek a falu fölötti Öreghegy lábánál volt, ahonnan Akarattyától Tihanyig ellátott, azon túl Tolna megye dombjai, mögöttük az Öreghegy lomb – és fenyőerdői. Egy nagyszerű írás – az Egy présház dicsérete – és egy kitűnő önarcképnek is beillő nagyméretű kép – az Egy présház arcképe – született ebből az élményből. A telken volt egy-két szilvafa, aztán virágokat ültettek és nádkerítést húztak köré. A községben és a hegyen mind több ismerős, barát vette körül. A festő lassan-lassan megnyugodott, Csopak sokat segített.” 

Bencze pedig ezekkel a romantikus sorokkal vallja meg a kötelék szálait az Egy présház alakváltozásai című esszéjében: „Hiszen gyermekkorom óta a Bakony és Balaton vidéke növesztett; itt vannak gyökereim; tudatom, magyarságom talaja ez a köves, fás, hegyes-völgyes, fehérfalú falvas, fehér templomtornyos nagyvidék. Legyek benne méltó lakosa, polgára, szolgálván őt úgy, ahogy ő nevelt - nevel ma is - engem.”

             
Bencze László ebben a két házban élt Csopakon – Fenyőfa utca és Kilátó utca

Bencze László örökségének ápolása milyen munkát jelent számodra?

A Bencze-kutatási vágy akkor erősödött fel bennem, amikor kiderült, hogy Keserü Ilona egyetemi mesterem az ő tanítványa volt. Valószínű miatta írtam a szakdolgozatomat a magyar szocialista realista festészetből, amiben Bencze főszerepet játszott. Felvettem a kapcsolatot a még élő rokonokkal, ismerősökkel, és elkezdtem összegyűjteni a fellelhető irodalmat az archív sajtóban. A korabeli kritikák, szaklapok, kiállítási katalógusok eredeti példányai közül is többet le tudtam vadászni az antikváriumokban. Ezentúl létrehoztam egy Instagram és Facebook oldalt, ahol a művészetét népszerűsítem. Bencze László több mint 30 éve nem él már. A korszakok, amelyekben alkotott, még távolabb kerültek. Csopakon egy utcát, Dudaron a művelődési házat nevezték el róla, de nagyon hiányzik egy összegző kiállítás a gazdag munkáságáról, és egy újabb, nagyobb igényű monográfia, friss, új szempontú tanulmányokkal. Azon dolgozom, hogy ez mielőbb megvalósulhasson.

Névjegy
Földesi Barna
Zircen született
Zirci gimnázium rajz tagozatán tanult
Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán végzett, festőművész
Tanított Zircen a III. Béla gimnázium rajz tagozatán
Több önálló kiállítása volt