Fenyvesi Áron nem az a személy, aki kérkedne az eredményeivel és folyamatosan előtérbe tolná magát. Pedig van oka büszkeségre: évekig vezette a Trafó Galériát, vezető kurátora az acb Galériának, szinte minden szegmensébe belekóstolt már a kortárs képzőművészetnek és számos ifjú tehetségnek segített érvényesülni. A művészet erejéről, mérföldkövekről és a falakon átvivő erőről beszélgettünk vele.
A művészetkedvelő közönségnek leginkább a Trafó Galéria vezetőjeként ismerős a neved, mi viszont épp a váltás után értünk utol: 2018 októbere óta már az acb Galéria vezető kurátoraként dolgozol.
A Trafó Galéria hosszú etap volt az életemben, majdnem nyolc évet töltöttem ott, egy ideje viszont már kerestem annak a lehetőséget, hogy hova lehetne továbblépni onnan. Már egyetemista korom óta rendeztem kisebb-nagyobb kiállításokat, de a célom, akárcsak a Trafóban is, mindig az volt, hogy kiállítsak alkotásokat, segítsek a művészeknek minél szélesebb közönséghez eljuttatni a művészetüket. 
Közvetlenül a műtárgypiacon nem voltam igazán jelen, így egy kereskedelmi galéria olyan új kalandot jelentett számomra, amiben még soha korábban nem volt részem. Pados Gáborral, az acb alapítójával és ügyvezetőjével régóta jó viszonyt ápoltunk: egészen hasonló a művészeti ízlésünk, de talán az is egy belső motiváció volt a kapcsolatunkban, hogy mindketten vidékről származunk – ő Szombathelyről, én Veszprémből –, így sokkal jobban megértettük, milyen kortárs képzőművészettel foglalkozni egy olyan közegben, ami alapvetően mindig is Budapest centrikus volt. Végül ő hívott ide dolgozni.
A Trafót akkor könnyű szívvel tudtad otthagyni? Elérted azt, amit szerettél volna?
Én már azt hiszem, hogy az a generáció vagyok, aki 30 évesen nem azt keresi, hogy honnan tud majd nyugdíjba menni, hanem azt, hogy hogyan tud a karrierjében továbblépni. Az acb érdekes módon nekem intézménydinamikai szempontból is előrelépés, mivel a Trafóban alapvetően csak ketten foglalkoztunk a képzőművészettel, itt viszont tizenegyen dolgozunk ezen. És amiben úgy érzem, hogy eddig a legjobb voltam, a kiállítások szervezésében, azt itt is tudom kamatoztatni: a művészek menedzselése a kereskedelmi galéria szempontjából sem merül ki abban, hogy eladjuk a munkáikat – szerintem attól lesz valaki jó művész, ha minél több kiállításon vesz részt. Ebben van nekem viszonylag nagy szerepem itt. Emellett létezik a galériának egy ResearchLab nevű egysége is, azt is én egyengetem most. Az utóbbi négy-öt évben komoly nemzetközi érdeklődés mutatkozott a 60-as, 70-es évek magyar és régióbeli művészete iránt, a kutatólaboratórium pedig élen jár abban, hogy újrapozicionálja azokat az alkotókat és műveket, amelyek valamiért nem kerültek be a művészettörténeti kánonba, noha roppant érdekesek. Ilyen például Fenyvesi Tóth Árpád, akinek tavaly szeptemberben mind a három kiállítóterünkben kiállítása volt.
Az, hogy vezető kurátor vagy a galériában, mit jelent még a gyakorlatban az elmondottakon kívül?
Három kiállítótere van a galériának, ez éves szinten minimum 18 kiállítást jelent helyben, de folyamatosan szervezünk az acb-n kívüli programokat is – legutóbb például ilyen volt a Vasarely Múzeum Égetett geometria - Zománcművészeti kísérletek Bonyhádon (1968-1972 című) kiállítás is –, valamint nagyon sok művészeti vásárra járunk. Emellett abban is segítünk, hogy az általunk képviselt, de a galériába a létszámbeli limitek miatt éppen nem beférő képzőművészeknek lehessen tárlata egy másik kiállítóhelyen. Az én szerepem az is, hogy ezekben minél tevékenyebben részt vegyek, illetve kiadvány-szerkesztéssel is foglalkozom.
Ahhoz, hogy meglásd egy újoncban vagy egy méltatlanul alulértékelt művészben a lehetőséget, kell művészi érzék. Mennyire lehet ezt tanulni szerinted? Vagy születni kell rá? A te esetedben hogyan alakult a dolog?
Én szerencsés voltam ebből a szempontból, mert a szüleim révén – elmeséléseikből, az otthoni művészeti albumokból, vajdasági művészekkel találkozva – már gyerekkoromban ízelítőt kaptam a kortárs képzőművészetből. A kortárs képzőművészettel ugyanis az a helyzet, hogy a legtöbb embernek kicsit ijesztő és idegen, éppen azért, mert nagyon sokáig nem találkozik vele: irodalmat mind tanulunk az iskolában, van, hogy színházba is kötelező járni, a filmeket pedig mindenki szereti, de kortárs képzőművészettel általában csak felnőtt fejjel találkozik az ember, addigra pedig kialakul benne egy reflex, hogy nem tud mit kezdeni vele, mert ismeretlen számára az egész. Ezért minél kisebb korban találkozik valaki a kortárs képzőművészettel, annál kevésbé lesz számára idegen. De persze az, hogy valami tényleg jó vagy sem, nagyon sokszor csak egy ösztönös megérzés. És aztán van, hogy ez az ösztönös megérzés beigazolódik, máskor meg nem.
Mi az, ami számodra igazán vonzóvá teszi a kortárs képzőművészetet?
Az, hogy a művészet tényleg képes megváltoztatni az emberek életét. A galeristák, képzőművészek, kurátorok világa furcsán zártnak hathat, pedig borzasztóan érdekes, impulzív és nagyon vibráló közeg, amibe óriási élmény bekerülni. Másrészt a művészetben mindig van valami világjobbító szándék is: az egész 20. századi művészet arról szólt, hogy az alkotásokon keresztül létrejöjjön egy olyan utópia, ami igyekszik mindig jobbá és izgalmasabbá tenni a világot és a társadalmat.
Neked hogyan változtatta meg az életed a művészet?
Az én életem minden szinten megváltoztatta a művészet, leginkább akkor, amikor elkezdtem az egyetemre járni Budapesten. Barátokra leltem itt, ebben a közegben találkoztam a feleségemmel is, és a munkahelyemre sem csak bejárok, hanem az valahogy ki is tölti az életemet. Volt időszak, hogy gyakorlatilag 0-24 órában, most, hogy már van egy lassan hat éves kisfiunk, tény, hogy kicsit visszafogottabban veszek részt benne. De azt hiszem, hogy a művészettel ezen a szinten csak dedikáltan érdemes foglalkozni, minden rezdülésedet és energiádat tudni kell a céljaid érdekében mozgósítani.
Egyértelmű, hogy a kortárs képzőművészet a szenvedélyed, de ez mindig így volt? Tiszta volt, hogy ezen a pályán szeretnél mozogni?
Érdekes, de nem. A Lovassyba jártam gimnáziumba, ahol éppen akkor a baráti körömön kívül nem éreztem, hogy túl divatos és vonzó lett volna az értelmiségi pályamodell: szinte mindenki közgázra, jogra, műszaki vagy orvosi képzésre jelentkezett egyetemre. Azt már nagyjából akkor is tudtam, hogy engem a bölcsészettudomány érdekel, de inkább a filmezésben gondolkodtam. Jelentkeztem is filmrendező szakra, ahova szerencsére nem vettek fel, mert most már tudom, hogy biztosan nem lett volna jó rendező belőlem. Ekkoriban azonban az édesapám elvitt Bécsbe egy Kurt Schwitters kiállításra – talán akkor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a művészettörténet, a 20. század eleji avantgárd világ, a dadaizmus biztosan, noha akkoriban még a költészet is érdekelt. De valószínűleg nem álltam messze akkor még attól, hogy akár egy magyar–angol szakon kössek ki. Végül aztán a filmrendezés után az ELTE művészettörténet-esztétika szakát jelöltem meg, ahova fel is vettek. Onnantól kezdve már biztos volt, hogy XX. századi és kortárs képzőművészettel szeretnék foglalkozni, mert rengeteg fantázia és potenciál van benne, amiben az egyetem és a baráti kör is megerősített.
A szüleid azért mit szóltak volna, ha teljesen más szakmát választasz és mondjuk vízvezeték-szerelőnek állsz?
Valószínűleg minden szülő megpróbálja kicsit terelgetni a gyermekét – akkoriban talán ők is jobban örültek volna, ha mondjuk jogi pályára megyek. Ezzel én sem vagyok másképp: nem bánnám, ha a fiam felnőve mondjuk befektetési bankár lenne vagy akár asztalos, és nem képzőművész. De ahogy az én szüleim sem akadályoztak meg abban, amit szerettem volna csinálni, úgy én sem fogom őt.
És arra nem gondoltál, hogy te magad is inkább az alkotói oldalra állj?
A képzőművészethez nem volt nagy tehetségem, a húgomnak több jutott belőle: a szüleim mindig mondták neki, milyen jól rajzol, szerintem azt szerették volna, ha inkább belőle lesz művész. Persze nem így lett: pszichológusként végzett, most pedig fejvadászként dolgozik. Mindenesetre engem akkor inkább a versírás foglalkoztatott, az viszont túl közel állt apámhoz, és bár nem voltam különösebben tudatos gyerek, azt már akkor kamaszként is kicsit furának éreztem, hogy a folyóiratok világában én csak a Fenyvesi Ottó fia lehetek. Ott kezdtem el azon gondolkodni, hogy talán jobb lenne, ha egy olyan terepet találnék magamnak, ahol nem valaki fia vagyok, hanem lehetek én Fenyvesi Áron a saját jogomon.
Említetted, hogy az egyetemen már biztos voltál a dolgodban. Milyen volt az az időszak?
Borzasztó szerencsés generáció tagja vagyok, mert a mi időnkben még nem voltak beláthatatlan mezőnyök, nem versengtünk több százan azért, hogy kurátorok lehessünk. Tulajdonképpen azt, hogy hogyan rendezzünk kiállításokat, nem is nagyon tanították az egyetemen – sem az ELTE-n, sem máshol. Azóta már a Képzőművészeti Egyetemen és a MOME-n is tanulhatsz „kurátor” szakon, de nekünk még magunknak kellett kitaposni az utat, ami bár nehezebb, de meg is erősít. A művészettörténet szak ugyanis a mai napig is egy nagyon veretes szaknak számít, ahol nagyon nagy hangsúlyt fektetnek a középkori művészetre például. Mi, akik viszont nem feltétlenül akartunk középkori művészettel foglalkozni, többen is egymás mellé sodródtunk az egyetemen. Szoros barátság kötött minket össze akkoriban is, amikor elkezdtünk kortárs kiállításokra járni. Ezt követően aztán többekkel egyetemben bekerültem a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületébe (FKSE), aminek a különlegességét az adta, hogy a tagjai közé felvett 35 év alatti művészettörténészeket, kurátorokat is. Az FKSE-be bekerülve nagyon hamar el tudtam kezdeni kiállításokat szervezni, amit az is segített, hogy a saját művészgenerációnk vett minket körül. Ráadásul mindenki a jövőn gondolkodott. Ez adott az egésznek egy dinamikát. Nagyon sok minden az FKSE-ből nőtt ki az életemben, többek között ott ismertem meg Kis Róka Csabát is, akit egyébként Pados Gáborral majdnem egy időben fedeztünk fel, és akinek az első kiállítását még az FKSE-ben szerveztem, majd az acb Galéria művésze lett, de szerepelt egyébként a Trafóban is.
Ezek szerint volt bennetek akkoriban egy kis ifjonti lázadás, rendszeren kívüliség.
Így van. E nélkül nem is működhetett volna a dolog: azok, aki jófiúsan és jólányosan várták, hogy majd a rendszer felkarolja és megmenti őket, sok esetben borzasztó nagyot csalódtak. Ahhoz, hogy érvényesülni tudj, szerintem kell egy drive, ami átvisz a falakon, és nem szabad túlstratégiázni a dolgot, hanem menni kell előre. A művészeti élet sokszor olyan, mint a hosszútávfutás: nagyon lassan dőlnek el benne a dolgok, és gyakran évtizedekbe telik, mire visszaigazolódik egy művész teljesítménye. Kell egyfajta makacsság és konokság, hogy végig tudd vinni az akaratod.
Benned mindig megvolt ez a vonás?
Én elég visszahúzódó karakter voltam, mondjuk mostanában már igyekszem ezt levetkőzni. De amiben hittem, azzal mindig is sokat foglalkoztam. Tinédzserkoromban még azt hittem, hogy kosárlabdázó leszek, ami persze nem igazolódott vissza, de akkor százszor több időt töltöttem kosárlabdázással, mint mondjuk fizikatanulással. Lehet, ez ostobaság volt, de akkor azt éreztem, ezt kell csinálnom.
Az FKSE után végül merre kanyarodott az életed?
Az FKSE szuper hely volt, de túl sok pénzt nem lehetett ott keresni: a 7-8 évből, amit ott töltöttem, egy évig kaptam pályakezdőknek szóló fizetést, amikor az egyesület titkára lettem. Pályakezdőként valóban elkezdhettem ott mozogni a budapesti művészeti életben, de tudtam, ha meg akarok ragadni a fővárosban, valamit tennem kell. Elkezdtem keresni a lehetőségeket, így bukkantam rá a Kállai Ernő ösztöndíjra, ami fiatal művészettörténészeknek biztosított kvázi kezdő fizetést, ami már elég nagy biztonságot adott ahhoz, hogy egy nem túl nagyigényű fiatalemberként megéljek Budapesten, és közben kiállításokat szervezzek vagy írjak róluk. Két évig voltam ösztöndíjas, majd kiírták a pályázatot a Trafó Galéria vezetésére, amit megpályáztam, és legnagyobb meglepetésemre megnyertem. Ott már valóban rendes fizetést kaptam, így nem kellett azon aggódnom, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak.
Ezek szerint a Trafós munkát nálad nem az az ambíció szülte, hogy már huszonévesen vezető pozícióba kerülj, hanem az, hogy legyen egy tisztességes munkahelyed?
Megvan előbbinek is az előnye, bár valószínűleg hamarabb kiég és felemészti magát úgy az ember, ha nagyon fiatalon magasra kerül és nem tud rendszeresen előrelépni. Azt megtanultam már ennyi idő alatt, hogy a művészeti életben nincsenek biztos receptek és garanciák. Általában eléggé magukra vannak hagyva az emberek ebben a világban, és sokat kell tenni azért, hogy a felszínen tudj maradni. Mindig egy kicsit a semmibe ugrasz ezen a pályán.
Amikor édesapáddal beszélgettünk arról, hogy interjúznánk veled, mint tehetséges fiatallal, úgy fogalmazott, felküzdötted magad a magyar képzőművészeti élet legbefolyásosabb személyiségei közé, amit a Műértő Power 50-es listáján elért 13. hely is jelez. Te magad mennyire élted meg ezt küzdésnek?
Sokat küzdöttem, küzdök persze, de ami a listát illeti, azt azért annyira nem veszem halálkomolyan. Azt persze látom, tapasztalom, hogy egyre több fiatal művész kéri ki a véleményem, mert elterjedt az a hír, nézet, hogy én fiatalokkal sikeresen foglalkozom és tudok is segíteni nekik. De lehet, hogy egyszerűen csak szeretnék, ha én nyitnám meg mondjuk a kiállításukat. Ez nekem épp elég visszaigazolás arról, hogy szükség van a munkámra, de ettől még nem szállok el magamtól.
Ezek után akkor hogy éled meg, ha jelölnek egy díjra, mint például 2009-ben a tehetséges fiatal kurátoroknak szóló Lorenzo Bonaldi díjra?
Azt a díjat nagyon szerettem, mert attól függetlenül, hogy nem én nyertem meg, nagyon sok új kaput nyitott ki. Nekem mindig is fontos volt, hogy ne csak Magyarországban gondolkozzanak, hanem minimum a régióban is. A magyar közeg is úgy működik, hogy nagyon sokáig vak és nem látja meg azt, ami az orra előtt történik, és csak akkor kezd el érdeklődni mondjuk egy művész iránt, ha külföldről érkezik valamilyen visszaigazolás. Így van ez például bizonyos szempontból még Bak Imrével is, akiről évtizedek óta tudvalevő, hogy a 60-as, 70-es évek magyar művészetének egyik kulcsfigurája. De még ha történetesen idehaza valaki topon is van egy ideig és pár éven belül nem indul be a külföldi karrierje, könnyen légüres térbe kerülhet. A legjobb, ha nem a divatokat követi az ember, hanem elébük vág. 
A Lorenzo Bonaldi díj jelölés éppen ebben segített: Petrányi Zsolt, a Műcsarnok igazgatója jelölt a díjra, aminek köszönhetően belecsöppentem egy nagyon elit nemzetközi kurátor körbe. Top intézmények vezetői között mozoghattam, nagyon sok kapcsolati tőkét szereztem, és aztán később a Trafóban is végig tudtam vinni egy nagyon erős közép-kelet-európai fókusszal bíró programot. Ennek az eredménye most éppen az, hogy ha valaki fiatalabb művészeket keres Magyarországon, vagy a régióban, akkor általában nálam is kiköt tanácsért.
Azóta pedig már te is több neves díj zsűrijében szerepelsz, többek között az Esterházy Művészeti Díj zsűrijében. Milyen érzés részt venni ebben a szerepkörben?
Vicces, mert nem szeretek annyira zsűrizni, mert mindig azt érzem, mintha a végtagjaimat kellene levágni, amikor ki kell választani három-négy nyertest, miközben szívem szerint 15-20-nak is odaítélnék egy díjat. De talán épp azért hívnak, mert ezeket a vívódásokat sem veszem félvállról. Másrészt persze ezeket az alkalmakat is tudom szimbolikusan kamatoztatni a magam számára, mert nagyon jó képet tudott például adni a mai ambiciózus fiatal művészekről, amikor éveken keresztül végigböngészhettem az Eszterházy díj jelöltjeinek munkáit. Az Esterházy díj tagságomról azóta már lemondtam, mióta kereskedelmi galériában dolgozom, hogy ne vetődhessen fel az összeférhetetlenség gondolata. De zsűrikben is igyekeztem mindig networkolni: valahogy így rendezhettem például kiállítást a gráci Künstlerhausban is.
Jól sejtem, hogy te inkább az az alkat vagy, aki egy lépéssel a reflektorfény mögött szeret állni és onnan segíteni a művészeket?
Igen, ez jellemző rám. Lehet, hogy nyomhatnám magam jobban is. Talán ez még egy olyan lecke, amit meg kell tanulnom az életben.
De az nem baj, ha valaki szerényen a háttérben marad, és a tudásával segít, ahelyett hogy magát tolná előre…
Persze, bár az sem haszontalan tulajdonság.
De azért téged inkább az mozgat, hogy a kortárs képzőművészet minden rétegével találkozz, igaz?
Igen, szeretem mostanában az egészet komplexen látni. Egyetemistaként még hittem benne, hogy ki lehet szakítani részeket és azokban elmélyedni, de ma már azt vallom, hogy jobb mindent egyben látni.
És most, hogy a piaci részébe is belekóstolhatsz a művészetnek, úgy érzed, összességében a helyeden vagy? Ott vagy, ahol ennyi idős korodra szerettél volna?
Tulajdonképpen igen. A műgyűjtés az utóbbi időben engem is elkezdett érdekelni, de ebben vannak még lemaradásaim. Talán lehet, mégiscsak jó lett volna a szüleimre hallgatni és jogi karra menni, sok pénzt gyűjteni előbb… Csodálatos dolgok vannak a világon, nemrégiben például Prágában jártam, ahol találkoztam egy 40-es éveiket taposó műgyűjtő párral, akiknek egy Monet kép lóg a falán. Kicsit elgondolkodtam azon, hogy bár csak tíz-tizenöt évvel idősebbek nálam, azt hiszem, nekem nem lesz 45 évesen Monet-m.
Tíz év alatt még bármi megtörténhet…
Erre azért kicsi az esély. 
Mindenesetre életem egyik legnagyobb élménye volt, amikor a Japán Alapítványnak köszönhetően egy kéthetes tanulmányi út keretében eljuthattam Japánba, ahol egy műgyűjtő földbe fúrt múzeumában jártam – annyira nagyvonalú volt, hogy három leheletfinom alkotásnak, Monet Vízililiomainak, James Turrell fényinstallációjának és egy Walter de Maria installációnak képes volt felhúzni egy monumentális, Müpa méretű épületet.
Ha már tíz év és jövő, mik a terveid még?
Vakon bízom abban, hogy az acbben egy hosszú etap kezdődik számomra. Így most minden mozgósítható energiámat ebbe rakom. Távlati célom persze, hogy a 60-as, 70-es éveket követő érdeklődési hullámot tudjam majd befolyásolni.
És nagy álom van? Egy Monet a falra?
Ebből a generációból én inkább Gaugiunt vennék. :)
Három élettér vonzásában: Vajdaság, Veszprém, Budapest
„Nagyon mágikus kisgyermekkorom volt a Vajdaságban, majd ugyanilyen csodálatos éveim voltak Veszprémben. Másodikos általános iskolás voltam, amikor a városba kerültem, Veszprém pedig nagyon gyorsan befogadott. Az első évben még volt egy kis vicces vajdasági akcentusom, utána viszont már egyértelműen veszprémi voltam. Együtt bicikliztem a gyerekekkel a Cholnokyn és egereket fogtunk a Látóhegyen, és Veszprém volt a világ legjobb helye – még ha ezt akkor annyira nem is tudtam, de most már látom, milyen szépen védve voltam sok mindentől. Imádtam a Rózsa úti Általános Iskolába járni és a Lovassyba is, ami nagyon motiváló közeg volt. Egy kicsit sajnálom is, hogy mióta a szüleim elköltöztek Lovasra, kevés időt töltök a városban, jobbára csak kiállításokra járok. Ugyanakkor nagyon örülök, hogy a szüleim Veszprémbe költöztek velünk annak idején, és nem Budapestre, mert így az is egy ismeretlen terep tudott lenni számomra.”
NÉVJEGY
Fenyvesi Áron 1983-ban született az Újvidéken, szüleivel 1991-ben költöztek át Veszprémbe. Az ELTE BTK művészettörténet-esztétika szakán szerzett diplomát. Tagja, majd titkára volt a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek, 2009-2010 között Kállai Ernő művészettörténészi-műkritikusi ösztöndíjban részesült, kutatási területe a modernista utópiák a fiatal magyar kortárs képzőművészetben. 2009-ben jelölték a fiatal kurátoroknak szóló Lorenzo Bonaldi Díjra. Számos hazai és külföldi kiállítást jegyez kurátorként, rendezett tárlatokat többek között az Ernst Múzeumban, a Paksi Képtárban, a belgrádi Magacinban, a berlini Plan B Galériában, a zágrábi Kortárs Művészeti Múzeumban és a budapesti acb Galériában. 2011 és 2018 között a Trafó Galériát igazgatta, 2018 októbere óta az acb Galéria vezető kurátora, ahol Pados Gábor műgyűjtő mellett dolgozik. 2009 és 2018 között az Esterházy Művészeti Díj zsűritagja, 2013-2014-ben a szlovák Oskar Cepan Díj zsűrielnöke volt. Magyar művészeti folyóiratok mellett több írását is publikálta az ArtReview.
Bertalan Melinda
Fotók: Kovács Bálint
