Hogyan lesz a vászonból és a festékből kép, festmény? Ez a kérdés az, ami mozgatója, ihletője Tarczy István mindennapjainak. Vannak gyanús pillanatok, de nem mindig tetten érhető a képpé válás – vallja a művész, akivel veszprémi műteremében beszélgettünk.

– Mikor és kinek tűnt fel, hogy van valami önben, amit úgy hívnak: tehetség?

– Úgy emlékszem, általános iskolai rajztanárom, Szöllősi Máté beszélt először erről szüleimmel. Elmondta nekik, hogy szerinte képzőművészeti középiskolába kellene járnom. Szüleim hála Istennek két lábbal a földön járva úgy döntöttek,  hogy először valami ,,tisztességes” szakmát kell megtanulnom, művészettel később is ráérek foglalkozni, így lettem kertészeti gépkezelő. Innen nagyon hosszú út vezetett a képzőművészeti egyetemig: autófényező, kisteljesítményű kazán-fűtő, videóműsor-szerkesztő, honvédség, postasegédtiszti tanfolyam, piacozás – címszavakban ezekkel foglalkoztam fiatal éveimben. Mindezek után kerültem be a Magyar Képzőművészeti Egyetem regionális tehetségkutató programjába. Itt találkoztam Kis-Tóth Ferenccel, aki megmutatta, hogy miként és mennyit lehet dolgozni egy tanulmánnyal (képpel), és ezzel megkezdődött számomra a „látni tanulás” máig tartó folyamata. Ez volt az alapja, hogy később bejutottam az egyetemre.

– Említette, hogy a szülei kezdetben nem támogatták egyértelműen, hogy művészi pályára menjen. Ekkorra már megváltozott a véleményük?

– Nem, tulajdonképpen otthon a mai napig sem tudják teljes mértékben elfogadni. Nincs a családban művész, ezért egy kicsit mindig extrémnek számít az, amivel foglalkozom.

– Akárcsak az eddigi élete, a jelenlegi művészi attitűdje is sokféle, számomra keresgélőnek tűnik. Mit keres?

– Ez részben igaz, másrészt nem teljesen. Valóban sok mindennel foglalkozom, számtalan dolgot kipróbálok, de végső soron mégis csak egy valami érdekel: miként válik képpé egy sík felületre ecsettel felkent festék, mikor lesz a vászonból festmény. Lényegében ezt keresem. Vannak gyanús, nehezen tetten érhető pillanatok, amiket általában utólag veszek észre. Szerintem a festőművész valójában egy médium, aki valami kimondhatatlant próbál megjeleníteni a vásznon. Nehéz ezt a folyamatot körülírni, mert inkább csak érzem, és nem teljesen értem.

– Hogyan áll össze a tanári és a művészi viselkedés egy teljes egésszé? Hiszen látszólag annyira elüt egymástól a kettő…

– A művészi és a tanári attitűd valóban teljesen különböző: a művész nem tartja be a szabályokat és öntörvényű, csak a művészetének él, míg a tanárnak példát kell mutatni, irányt szabni, szabályokat betartani és betartatni. Ezt a két dolgot próbálom egyszerre megvalósítani, remélhetőleg sikerrel. Tanárként igyekszem következetes és pontos lenni, ugyanakkor az alkotásban nem korlátozni magam. Hogy ez az egység működjön az életemben, biztos pontokra van szükségem: ezek az otthon, a barátok, a munka, a szabadidő. Ha ezek megvannak, akkor a „káosz” és a rend is megfér egymás mellett, és egységet alkot. Életünk során különböző szerepeket játszunk: ha tanítok, tanárként viselkedem, édesanyámmal szemben gyerekként, ha festek, festőművész vagyok. Ezeknek a szerepeknek az együttese ad ki egy nagy egészet, amelyben mindennek megvan a maga helye.

– Szerepekről beszél. Melyik a főszerep az életében?

– Mostanra eljutottam odáig, hogy festőművésznek tartom magam, bár sok egyéb nagyon fontos dolog is van az életemben. Ezek mind segítenek, és hozzájárulnak ahhoz, hogy festő legyek. Ilyen például a zene, a sport, a tanítás.

– Ha már beszél a tanításról, tanárként – éppen az előbb említett – nem igazán értett, csak érzékelt folyamatot kellene átadni, megmutatni. Hogyan lehetséges ez?

– Nehéz feladat, de megoldható, persze nem mindenki egyforma szintű és mélységű „megértésre” képes. A legfontosabb feladatomnak azt tartom, hogy diákjaimat megtanítsam látni. Szemünkkel csak nézünk, a megszerzett tudás tesz képessé a látás elsajátítására. A másik nagyon fontos dolog, hogy tanítványaim ne csupán másoljanak, hanem keressék és találják meg saját látásmódjukat. Legyenek önállóan gondolkodni és véleményt alkotni tudó emberek.

– Szükséges az elégedettséghez, hogy valaki elismerje a festőművészi munkáját, vagy elég a saját kontroll ennyi év után?

– Szükségem van visszajelzésekre. Sokat adok Filep Sándor festőművész barátom véleményére, és szerencsére rajta kívül is sok művészbarátom megfordul nálam, akikkel beszélgetünk a készülő képekről. Az ő kívülálló, friss szemük sok mindenben segít.  Legutóbb például ráébresztettek arra, hogy sokkal bátrabban használhatok tiszta, élénk színeket, így megszabadítottam a képeimet a rajtuk lebegő szürke fátyoltól.

– Mire készül mostanában? Lesz a közeljövőben kiállítása?

– Balatonalmádiban lesz október közepén egyéni tárlatom. Hosszú kihagyás után az első, mert ezeket a bemutatkozási lehetőségeket nem nagyon erőltetem, de ha jó időben jönnek, amikor van mit megmutatni, akkor hálás vagyok a sorsnak és a meghívóknak. Egyébként azt mondják, hogy az igazi művésznek nem ihlet kell, hanem határidő, és erre egy kiállítás éppen jó. A tárlat egy ok, hogy az ember  megpróbálja befejezni a képeit, vagy lehet éppen a továbblépéshez alapot adó összegzés.

– A zene a másik szerelem az életében… Mióta basszusgitározik?

– Ez is régi szerelem, és nagy szerencsémre végigkíséri életemet. Látni a festészeten keresztül tanulok, hallani a zene és a zenélés segítségével. Az iskolában ahol tanítok, most állítottunk össze egy formációt, amely valószínűleg hamarosan meg is mutatja majd magát. 2008-ban volt egy veszprémi zenekarunk, amely sajnos később széthullott, annak a dalait szedjük elő most az új csapattal.

– Sikerül ezt a sokféle elfoglaltságot egy napba besűríteni?

– Ha nem is egy napba, de egymást követőkbe feltétlenül. Igyekszem tanítás után időt szakítani hangszeres gyakorlásra és a sportra is. Rendszeresen futok. A szabadidőm legnagyobb részében pedig festek.

– Milyen napok után tölti el igazi elégedettség?

– Amikor valami olyasmi történik itt a műteremben a vásznon, amit eredménynek tartok. Ha sikerül úgy abbahagyni a festést, hogy reménykeltő a folytatás.

Joós Eszter

Fotó: Babják Tamás