Épp kezdtem hozzászokni, hogy új lakhelyem ablakait hetente többször rázza a közeli szórakozóhelyek basszusa. Hogy hajnalban a dohányzó emberek hangját milyen tisztán vezetik fel a keskeny utca házfalai. De arra nem számítottam, hogy mindez ilyen hamar megoldódik.

Most már egy hete csend van kint, de még mindig szokatlan, hogy nincs hová menni reggel, sem este. Nincs sürgető naptárbejegyzés, következő utazás és felesleges bármilyen tervezés. Félelmetes milyen sebezhető és törékeny mindaz, amit eddig olyan kényelmesen biztosnak gondoltam.

Ez most valahogy nem a könnyed, megnyugtató fajta csend. Mivel kevesebb dologgal tudom elterelni a figyelmem, egy ideje jobban hallatszanak a félelmeim. Még ha távol is tartom magam az össznépi pánikhangulattól, ha őszintén magamba nézek, aggódom az egészségemért, a szeretteimért, a megélhetésemért, a jövőmért. És szinte érezhető, ahogy aggódunk most több milliárdan csendben, egyszerre.

Lelassult és valahogy le is egyszerűsödött az élet. A bizonytalanság hatására számba vettem alapvető szükségleteim: kell ennem és innom. Legyen pár ruhám, biztonságos lakhelyem és jó ha van, akitől segítséget kérhetek, ha szükségét érzem. Ki tudjak menni a szabadba megcsodálni a tavasz első jeleit. Legyenek a közelemben, akikkel mindennap érintkezünk és mosolyt csalunk egymás arcára. … Lehet, hogy nincs is sokkal több? Ennyi kell az élethez? (Na meg persze WC-papír.) De ha tényleg csak ennyi, akkor mire volt jó a nagy rohanás eddig?

Mintha mind kétségbeesve küzdenénk, hogy megőrizzük fogyasztói társadalmunk legfőbb eredményét: hogy hatékonyan képes elterelni figyelmünket az igazán lényegesről. Pedig legbelül egyszerűen csak boldogságra vágyunk. Talán ez maga a létezni vágyás, ami molekulába rendezi az atomokat és közösségbe az embereket. Miért nem e körül rendeződnek hát a mindennapok? Az aggodalmak mellett lassan megjelenik bennem a lehetőség felismerésének öröme is: mi lenne, ha ajándékként tekintenék ezekre a váratlanul lelassult napokra? Esélyt kaptam visszatérni a lényeghez.

Kiindulásként el tudom-e fogadni pillanatnyi valóságomat? A szokatlan csendben szinte elviselhetetlen az elmém lármája. Érzem az automatikus késztetést, hogy keressek mielőbb valamit, bármit, ami eltereli figyelmem a belső zűrzavarról. Képes vagyok-e mozdulatlanul elidőzni a félelmeimmel? Kivételesen nem elemezve, hanem közvetlenül érzékelve mi történik a testemben szorongásom hatására. A testem nem beszél mellé. Érzem a mellkasomban a szorítást, a torkom és az arcizmaim feszülését. Majd ahogy minden tiltakozás és ítélkezés nélkül csak megpihen figyelmem az érzeteken, lassan magától oldódni kezd a feszülés, lazulnak az izmok és fellélegzem. Ahogy egyre mélyebbre merülök csendemben, testem mintha már nem érne véget bőröm felszínén, hanem kapcsolódnék mindenhez, az egészhez. Csak pár perc csend és érzem, ahogy a Föld fellélegzik. Hálát és reményt érzek.

Tudom, hogy hamarosan vissza fog térni a lárma és a tömegek a megszokott irányba fognak elindulni. Vissza fog állni a munkarend, az iskola, jönnek a végeláthatatlan programok és az ablakomat újra rázni fogja a basszus éjszakánként. Most még van lehetőségem gyökeret ereszteni valami újban. Mert ha rendszeresen megtapasztalom ezt a mély egységélményt, csak akkor van esélyem megmaradni a lényegnél, vagy kíméletlenül újra el fog sodorni az élet. Csak pár perc csend minden nap. És nem lesz egyszerű kitartani a rendszeresség mellett. Újra és újra szembesülni a belső zűrzavarral, gyakorolni az elfogadó, szeretetteljes hozzáállást. Egyáltalán nem könnyű dolog a csend, de létszükséglet.

Tóth Miklós
Fotók: Unsplash