Számomra az otthon nem egy hely, hanem egy érzés. Annak az érzése, hogy kiegyensúlyozott vagyok és a világgal teljes egyensúlyban létezem. Ahol ezt az érzést felismerem, ott jó érzés tölt el, mert megnyugtat és erőt ad tudni, hogy ott képes vagyok otthont teremteni magamnak. Talán több is ez egy érzésnél, ez inkább a bizonyosság tudata. Úgy gondolom, ez a lelkem sugallata, egy konkrét üzenete. Éppen ezért soha nem téves, és függetlenül attól, hogy hallgatok-e rá vagy sem, időtálló. Megjelenik és megmarad bennem, és így már nem tudom „nem tudni”.

2000-ben hagytam el Magyarországot és nem állt szándékomban visszatérni. Ugyanebben az évben vásároltak a szüleim egy ingatlant Csopakon, amely már az első pillantásra különleges érzést keltett bennem, amikor azt megmutatták nekem. Mégis úgy döntöttem, nem figyelek erre az érzésre, mert mennem kellett és én készen álltam az indulásra. Hat- vagy hétéves korom óta külföldön akartam élni. Sosem hallottam a családomban efféle törekvésről és még beszélgetés szintjén sem merült fel, hogy bárki is disszidálni szeretne. De én akartam, és én ezt akartam, mert akkor még csak így lehet külföldre költözni. A kisgyermekkori vágyak sosem véletlenek, azok a sorsszerűség első jelei. Olyan sok évnyi várakozás és vágyakozás után sikerült, köszönhetően egy másod-unokatestvérnek, akit egy évvel korábban ismertem meg, mondhatnám véletlenül. De számomra nincsenek véletlenek.

Habár disszidálnom nem kellett, mert akkor már legálisan tudtam távozni, mégis egyéves folyamat volt letelepedni az Egyesült Államokban. Viszont Colorado állam az első pillanattól kezdve otthonnak érződött. Ahogy Csopak is, amelyet a szüleim nagy meglepetésemre azonnal az otthonukká tettek. Az egy éven át tartó ide-oda utazás idején ezen két hely vonzó és taszító energiáit egyszerre érzékeltem. A hasonlóságaik és a különbségeik egyaránt lenyűgöztek. Időbe telt, mire megértettem, mit is jelent ez számomra. Ha nem egyszerre történik mindez, valószínűleg soha nem ismertem volna fel, hogy az ellentét feloldható, mert a két érzés nem zárja ki egymást. Sokkal inkább a lelkem két mantráját testesítik meg, amelyeket követnem kell ahhoz, hogy boldog életet éljek.

Az egyik suttogás arra biztat, hogy maradj hű önmagadhoz, menj el azokra a helyekre, amelyeket látni szeretnél, és élj úgy, ahogy szeretnél, mert csak a tapasztaláson keresztül lehet igazán megélni és megérteni az életet. A másik sugallat pedig arra emlékeztet, hogy ismerd fel és emlékezz azokra a helyekre, ahol jól és kiegyensúlyozottan érzed magad, mert az élet könnyebb, amikor a támogatottság érzése jelen van.

Ezt a cikket most itt, Csopakon írom. Nem először töltök itt hónapokat, de most először érzem azt, hogy akár itt is maradhatnék. Mindig szerettem itt lenni, mégsem fordult meg a fejemben korábban soha, hogy végleg itt telepedjek le. Most igen, de még nem jött el az ideje. A lelkem két mantrája nem változott meg, annak ellenére sem, hogy most minden eddiginél erősebben érzem, hogy Csopak lehetne az otthonom. Még mindig van valami, ami valahova máshova hív, valamiféle dolgok, amelyeket külföldön kell megtennem. Nem tudom pontosan, mik ezek, csupán elmosódott képek és pillanatnyi villanások formájában jelennek meg előttem. Talán a múltból érkeznek, talán a jövőből, vagy a kettő különös elegyéből, nem tudom. Ezért továbbra is figyelek a belső hangra, tudva, hogy egyszer majd eljön a tisztánlátás pillanata. Újra egy egyértelmű üzenet lesz, egy javaslat, amelyben a bátorítás is rejtőzik: menj, vágj bele. És amikor elérkezik a megfelelő idő, el fogok indulni, tudván, hogy ide most már bármikor visszatérhetek.

Christa Hannah Igaz
Fotó: Polgár Martina