A kérdés először is az, hogy mit nevezünk annak. Most eltekintenék az értelmező kéziszótárban leírtaktól és szemantikai természetétől.

Amit mindenki tud, hogy ez lehet hely vagy állapot, de mindenképpen egy érzés kapcsolódik hozzá. Akár a 6 alapérzelem közül az egyik, jó esetben nem a félelem, hanem az öröm. Szerintem, ha bárki meghallja ezt a szót, pavlovi reflex alapján beindul valami, amit alig lehet sokszor szavakba önteni. Sok költő próbálta már versbe foglalni vagy festő lefesteni, amit ilyenkor érzünk. Természetesen erősen kapcsolódik ez az érzés a gyerekkorunkhoz, és igencsak befolyásolja az érzéseinket.

Az otthon állítólag az a hely, ahol nem félünk. Nos, ez érdekes, mert nagyon sokan pont ott félnek a leginkább. Hiába, az csak lakóhely, és nem otthon?!

Nekem elsősorban egy stabil, külső tényezőktől mentes, elzárt övezet.

Egy olyan belső lelki, nyugalmi állapot, melyet számomra a zene és a tánc tud elővarázsolni, s bármilyen rosszak a külső körülmények, bármilyen nyugtalan, ideges vagy épp dühös lelkiállapotban vagyok, ez mindig visszavisz oda, ahonnét gyerekkoromban kiindultam. Alsó tagozatos voltam, amikor először ezt tudatosan átéltem, tapasztaltam magamon, és már irányítani is tudtam. Gyorsan letudtam a kötelező dolgaimat, iskola, házi, és mentem edzésre és/vagy otthon tornásztam. Mert tudtam, hogy csakis akkor érzem jól magam. Ehhez kondicionáltam az agyam és a testem is. Bevált. Számomra ez az otthon.

Az egyik táncműhelyes órámon egy tanítványom már felnőttként jegyezte meg az első gyakorlat közben (gördültünk), hogy ilyenkor érzi, hogy hazatért. Mindannyian ezt éreztük! Azt hiszem, azok, akik művészettel foglalkoznak, az alkotás, tevékenység végzése – legyen az bármi, de leginkább kreatív alkotói „munka” – közben érzik ezt, vagy valami hasonlót.

Az otthonom tükrözi a személyiségemet, legalábbis törekedtem rá, hisz így érzem magam jól itthon, de önmagában ez édeskevés lenne zene, ill. tánc nélkül. A szó e két jelentése számomra nem függ szorosan össze, csak nyelvtanilag.

A végére csak egy észrevétel: ez az érzés rokon a nosztalgiával, de annál több, kifinomultabb és szükségesebb. Annyira szükséges, hogy ha időről időre nem térünk ide vissza, akkor előbb-utóbb a lelkünk, aztán a testünk megbosszulja, és persze mindenki maga felelős a saját boldogságáért és az ép testéért is.

Szita Bernadett