Az „otthon” szó számomra olyan, akár a Shrek szerint a hagyma. Nem, nem olyan büdös, hanem olyan sok rétege van.

Lelkem otthona a testem. Testem otthona az otthonom. Az otthonom otthona a város, az ország, a földrész, ahol élek. Ezek otthona a Föld nevű bolygó, az Univerzum talán legszebb ékköve. A Föld otthona a naprendszerünk, a galaxisunk, az Univerzum, a végtelen.

Így térünk otthonról haza mindannyian. Az egy lélek visszatér az Egybe, oda, ahonnan sosem szakadt ki, ahol akkor is otthon volt, amikor nem emlékezett erre.

Egyetemista koromban kollégiumban laktam, és hétvégenként hazajártam. Amikor itt voltam Veszprémben, sokszor sétáltam, és nézegettem be a házak, lakások ablakán.

„Hm. Ez a ház otthona valakinek? Vajon milyen lehet tartozni valahová? Úgy szeretnék én is hazamenni…” Aztán eljött a hétvége, és én otthonról éppúgy sóvárogtam a hazatérést, mint a kollégiumból.

Egyszerűen nem voltam otthon sehol sem, de kínzó vágy égett a lelkemben, hogy érezzem azt az érzést, amit az „otthon” szó a sok-sok rétegével együtt valójában jelent. Mert ma már tudom, hogy az otthon nem egy hely, hanem egy érzés. Rengeteg mély önismereti munka, gyakran régi, mély, fájdalmas sebek, életveszélyes traumák gyógyítása kell ahhoz, hogy az „otthon”, mint érzés megszülessen. Bennem. Sosem máshol, sosem mások függvényében. Az otthon bennem él, tőlem, általam, és csak nekem eleven.

Németh Szilvia, író, önismereti mentor
https://nemethszilvia.hu
https://facebook.com/eletszerelem77