Bemutatkozás
Elekes Almiréna vagyok. Veszprémben éltem és haltam, feltámadtam és újjászülettem. Így is mondhatnám. És úgy is, hogy én mindvégig ugyanaz voltam: lélek. Ahogy pedig telnek az évek, talán egyre inkább meg tudom válaszolni, hogy ki is az az én. Veszprém az anyavárosom és a veszprémi lelkülettel lüktető ezerszínű kötödés, ez a láthatatlan fonál sosem szakadt el. Az itt átélt sorsfordító események vittek a hivatásom irányába is. Alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, aktív-analitikus terapeuta, lovasterapeuta, minősített jógaoktató vagyok. Jelenleg magánellátásban dolgozom felnőtt kliensekkel. Az Aktív-Analitikus Pszichoterapeuták Egyesületének oktatójaként igyekszem a módszert átadni, és az Egyesület Etikai Bizottságának elnökeként is segítem munkájukat. Ez a módszer cselekvő, intuitív és integratív, ezért is „fér bele", hogy a rendelőben megjelenő megfogalmazhatatlan, preverbális, nonverbális elakadásokat a rendelő falait elhagyva akár egy lovasterápiás vagy jógaterápiás helyzetbe helyezzük át, ahol ezekben a különleges terápiás kontextusokban magától értetődően megjelenik a test, az elme, a természet és a spiritualitás egysége. A modern egészségpszichológiában ezt bio-pszicho-szocio-spirituális paradigmának (BPSS) hívják. Egészségpszichológusként és magánemberként is megtanultam, hogy holisztikusan szemléljem a betegségeket, a helyzeteket, az embereket és önmagam is. Kölcsönhatásokban gondolkodom, ahol a test, elme, lélek nem választható el egymástól és a környezettől, kapcsolódásoktól, amiben megjelenik. Ehhez hasonló tapasztalatok, valamint a szakirányomból adódóan a pszichoszomatikus betegségek kezelésekor tapasztalt terápiás megközelítések mélyítik a holisztikus szemlélet iránti érdeklődésemet.
Újratervezés. Nagyon sokszor találkozunk ezzel a kifejezéssel. Ez valami új, vagy az életünk szerves része, amit most csak felnagyítunk?
Igen, ember tervez, ahogy a mondás tartja. De hogy ki végez, az egy másik kérdés. A modern kor emberének GPS-ét vajon ki vezérli, és van-e rajta beállítva végcél vagy csak folyamatosan váltakozó vágyak és ideológiák szüntelen áramlása és követése jelöli ki az éppen aktuális célállomást? Az egészséges pszichéjű ember is vágyakozik, azonban vágyait a realitással összhangban lévő szándékká formálja, majd valódi cselekvésben tapasztalja magát és alakítja énképét. Egyszerűen fogalmazva: önmaga és mások örömére cselekszik.
Különös fontosággal bír ez a kérdés napjainkban. Az önmegvalósítás ígérete, az „az lehetsz, ami akarsz”, „élj kedved szerint” szlogenek között alig találja meg az egyén az élet fonalát, mely mégis csak a jól megalapozott szándékok valósággal való megmérettetése sorában szövődik életté. A képességek szeretetteljes kibontása lehet a cél és nem az érzékek kielégítése.
A mindennapi életben így nincs más út, csak a kimunkált vágyból fakadó szándékok vezérelte cselekvés, ahol a szándék átbillenési pont a szubjektív, öncélú és énközpontú valóság és az objektív, kapcsolódásokban formálódó valóság között.
Ha a spirituális dimenzióval egyeztetve is vetünk egy pillantást erre a kérdésre, akkor a szándékaink megmunkálásánál érdemes nem csak azt a kérdést feltenni, hogy mi az én szándékom és mit adhat ez nekem, ha cselekvésbe fordítom, illetve hogyan áll ez összhangban a terveimmel, célommal. Hanem azt is érdemes górcső alá venni, hogy mi a Legfelsőbb szándék és terv, és a lelki értelemben vett, transzcendens önmegvalósításom útján hová visz az adott elhatározás. Ehhez pedig már a reális énképen túl stabil spirituális, az élet értelmét is magában foglaló világképpel is kell rendelkeznünk.
Ebben az értelemben tehát életünk szerves része az újratervezés, és ha önmagunkkal és környezetünkkel összhangban alakítjuk az életünket, akkor a cselekvés és kapcsolódás, valamint a fejlődés öröme járja át. Ha pedig tartósan elakadást tapasztalunk cselekvő- illetve örömkészségünkben, akkor érdemes szakemberhez fordulni. A rugalmas újratervezési, ellenállási képességet a pozitív pszichológiában rezilienciának nevezik. Ez valamely rendszernek - akár egyén vagy szervezet- azon reaktív képessége, hogy erőteljes, meg-megújuló, vagy akár sokkszerű külső hatásokhoz sikeresen adaptálódjék. A pszichés reziliencia szerencsére fejleszthető, ez is lehet egy terápiás folyamat célja.
Honnan jön ez az olthatatlan vágy, hogy újrakezdjük házasságban, munkában, tanulásban, otthon teremtésben, gyereknevelésben?
Az újratervezés, újrakezdés kérdését kinyitva a magasabb dimenziók felé, talán ott folytatnám, hogy akkor mi is a végcél, amit beállítottunk azon a bizonyos GPS-en? Az olthatatlan vágy a pszichológia nyelvére lefordítva nevezhető akár velünk született ösztönkésztetésnek is. Az aktív-analízis a személyiség szerkezetét leíró elméletében is egyedi és modern, mert az ösztönenergiát, vagyis libidót (nem a freud-i értelemben vett szexuális-, hanem életenergia szintjén értendő) négyféle jellemzővel írja le. Stekel, az irányzat alapítója szerint az ember magában hordja az Istent, a bűnözőt, az állatot és az ördögöt. Talán ez a keverék kell ahhoz, hogy emberek legyünk. Az ún. ördögi, fejlődni, változni akaró libidórész tehát belénk kódolt programként futva hajt minket az újrakezdés irányába.
De létezik-e valódi újrakezdés? A válasz, mint mindig, komplex. Igen is meg nem is. Hiszen valódi belső fejlődés, erőfeszítés, régi sémáink és megküzdéseink adaptívabbra cserélése nélkül nincs új szintre lépés, ahonnan már magasabb minőségben folytathatjuk az életünket. Ezen az új szinten természetesen élményszinten is megélhető az újrakezdés, azonban nem új ember folytatja az utat, csak a réginek egy tisztább, magasabb rendű változata. Megtapasztalhatjuk ezt, - ahogy azt korábban Erikson is leírta fejlődéselméletében- normatív kríziseink során is, mint például a szülővé válás, életközép válsága. Ilyenkor különböző életszakaszok során az ember új kihívásokkal, krízisekkel szembesül, amiket megoldva sikeresen, az adott szakasz énerejét megnyerve lép tovább. Amennyiben a krízis megoldása nem- vagy csak részben történt meg, akkor ezek a jövőben problémákként újra és újra felütik majd a fejüket.
Az ember tehát természetes személyiségfejlődése során különböző célokat, minőségeket szeretne elérni, hogy életét egésznek és értelmesnek érezze és harmóniában legyen önmagával és a környezetével. De ezt látjuk magunk körül? Harmóniát és rendet? Ha nem ezt állítottuk be mindent átfogó célként a navigációs rendszerünkön, akkor minden bizonnyal nem. Mert azt gondolom, a modern társadalomban a folyamatos újrakezdési vágy, identitáskonfúzió és nyughatatlanság mögött a szabadság félreértett eszmerendszere áll. Ez az alapbeállítás a GPS-en, mint desztináció, de kevesen ismerik a lélek valódi természetének, az igazi szabadság elérésének művészetét, és még kevesebben tudják megvalósítani.
Újratervezés sokszor párban áll a kiüresedéssel. A régi dolgok kiüresednek, és egy újat kell létrehoznunk?
A kiüresedés érzése is összefüggésben van az előbb említett téves szabadság-utópia kergetésével, ahol a szabadság érzését egyfajta mindentől független, korlátok nélküli képpel társítja a modern nyugati kultúra. Azonban a vágyott “szabadság” állapotát elérő ember többnyire azt éli át, hogy nem tud mit kezdeni az effajta létezéssel: szorongani kezd, üresség érzést él át, majd rendszertelenül pótcselekvésekkel, függőségekkel tölti ki idejét. Az ember ugyanis alapvetően nem független és nem korlátok nélküli, a szabadság pedig természeténél fogva nem kaotikus, hanem nagyon is rendszerezett, rendezett.
Ha például szabadon akarunk improvizálni egy hangszeren, mondjuk zongoraművészek szeretnénk lenni, akkor ki kell tűzni a gyakorlás idejét minden nap: tréningezni kell a testet hozzá, hogy bírja, az ujjakat, az elmét, táplálni a testet, és így tovább. Tehát minden tevékenységet a fő cél alá rendelünk. Csak ha napi szinten tartjuk a rendszert, akkor érhető el hosszú évek gyakorlása után a hőn áhított szabadság a hangszeren.
Az pedig, hogy az egészséges ember autonóm és önállóan cselekedni és dönteni képes, nem azt jelenti, hogy független. A függés-függetlenség dimenzióban a teljesen független ember-ha létezne ilyen- elutasítaná az érzemileg fontos kapcsolódásokat is. De elég belegondolunk abba, hogy vajon mennyire vagyunk függetlenek egyébiránt a társadalmi környezetünktől, családi hátterünktől, egyszerű környezeti faktoroktól, mint például az időjárás, és még sorolhatnám. Amit megválaszthatunk, az az, hogy hogyan reagálunk ezekre a körülményekre.
Vagy gondoljunk például arra, amikor egy rossz szokásunktól szeretnénk megszabadulni. Bármilyen függőségünk, szokásunk is van, egyszerűen lehetetlen anélkül leszoknunk róla, hogy a helyébe ne tennénk valami mást. Nem marad a helye üresen az életünkben, csak egyszerűen nem tudatosítjuk, hogy mivel töltjük fel azokat az időket, amelyekben a korábban folytatott szokást gyakoroltuk. Ezért is van az, hogy a leginkább bizonyítottan hatékony függőséget kezelő programok a pszichológiában azok, amelyek a spirituális dimenziót is beépítik a kezelési programba, tehát pl. a szerfüggő függőségét áthelyezi az Istennel való kapcsolódásba, tulajdonképpen átfügg. A szabadság itt a szabad akarat megnyilvánulásában rejlik: mi határozzuk meg, hogy mi a „függőségünk” tárgya, és ez lehet pozitív, önmagunkat és másokat szolgáló, életünknek értelmet adó dolog is.
A legtöbb vallás lelki tanítómesterei szentírásaik alapján egyetértenek abban, még ha másképp is fogalmazzák meg, hogy az ember életében valójában egyetlen valódi kérdés és döntés van: az anyagi világgal való kapcsolat mélyítése vagy Isten és a lelki világgal való kapcsolódás útja a cél? Ez alapján a modern, spiritualitástól elszakadt civilizációban az anyagi világ illúzióján belüli végtelen számú választasi lehetőséget nevezzük mi szabadságnak. Ők viszont a lelki úton célba érve látják a felszabadulást.
Állandó változást élünk meg nap, mint nap. Halljuk, hogy egy biztos dolog van az életünkben, hogy minden bizonytalan. Ettől sokan frusztráltak lesznek, ami megint felülír mindent.
Vigyük tovább az előző gondolatot. Ha a navigációnkon nem állítottunk be hosszú távú, a lelki fejlődésünket és önmegvalósításunkat szolgáló célt és a végcélhoz vezető részcélokat, akkor a szabadság illúziójának tengerén hánykolódó hajóként utazunk, és bár vágyaink olykor valóra váltjuk és ezek azonnali kielégülést adnak, ezek hatása rövid távú és a hozzájuk kapcsolódó öröm-és biztonságérzet is hamar elillan. A lelki fejlődésünk bár nem teljesen, de sokkal inkább független a környezeti, társadalmi változásoktól, és protektív faktorként, tartós biztonságos térként jelenik meg az életünkben. A bio-pszicho-szocio-spirituális dimenziókból, amivel az embert teljességében igyekszik megközelíteni és kezelni a pszichológia, az első három dimenzióban kétségtelenül ott van a folyamatos változás és a bizonytalansági faktor. Az ezekből adódó frusztráció és szorongás csökkentésére szolgál az önismeret és ha szükséges, akkor a terápia, hogy pszichés rugalmasságunk, rezilienciánk és megküzdési mechanizmusaink fejlődhessenek. Azonban ha kiegészítjük a spirituális dimenzióval, akkor mindegy, hogy a Bibliát nyitjuk fel vagy a Bhagavad Gítát, azt fogjuk találni, hogy a lelki önmegvalósítás nagyon is kiszámítható és biztonságos út, még ha nem is könnyű.
BhG 18:58 Ha tudatod Bennem merül el, kegyemből legyőzheted majd a feltételekhez kötött élet minden akadályát. Ha azonban nem ilyen tudatban, hanem a hamis egón keresztül cselekszel, s nem hallgatsz meg Engem, elvesztél.
Mt 7:13-14 „Menjetek be a szoros kapun! Mert tágas az a kapu, és széles az az út, amely a kárhozatba visz, és sokan vannak, akik bemennek azon. Mert szoros az a kapu, és keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt.”
Ezt az állandó megújulást lehet tanulni? Család, iskola, kortársak szerepe mekkora ebben a folyamatban? Tudjuk ezt egészségesen kezelni?
Igen. A pszichoedukációnak fontos szerepe van, és a spirituális dimenzió vallástól független reintegrálása a lelki egészség-megőrzésbe társadalmi-, oktatási-, és társas szinten is jelenthet egyfajta megoldást. A korábbi társadalmi berendezkedésekben a történelem során ez természetes módon jelen volt.
Napjainkban a pozitív pszichológia figyelmének középpontjába az egészlegességgel, spiritualitással kapcsolatos pszichés funkciókat helyezte, és a lélekről, illetve a lélek hatásairól való gondolkodás része lett a pszichológiának, elsősorban a valláspszichológiának, a klinikai pszichológiának, a személyiség- és a fejlődés lélektannak. Ma már kimondható akár egy szakmai kongresszuson is, hogy a pszichológia a spirituális megközelítésből nézve a tudattal foglalkozik, és nem a lélekkel, ami egy más jellegű önazonosítást tesz lehetővé, melyet a leggyakrabban önvalónak neveznek.
A spirituális dimenzió figyelembe vétele és a holisztikus, test-lélek egységet hangsúlyozó gondolkodás az aktív-analízisben a kezdetektől jelen van. Groddeck így fogalmazott:
„Az ősvalami magába foglalja a tudatot és a tudattalant, az ént és az ösztönöket, a testet és a lelket, a fiziológiát és a pszichológiát. Más szóval eleve visszautasítottam a testi betegségek és a lelki betegségek elkülönítését, az egész embert próbáltam kezelni, a benne rejlő ősvalamit. A gyógyítást ugyanis nem az orvos végzi, hanem az ősvalami.”
A lélek vizsgálata azonban kívül esik a pszichológia illetőségi körén, a lélek nem egyenlő az én-nel, a lélek valami olyasmi, ami az én mögött, felett van. Az utóbbi időben az én-pszichológiában megerősödött az én rendszerként és folyamatként való felfogása. Az én funkciói közül az önreflexiót és a szándékos, céltudatos cselekvést, másokkal kapcsolódást emelik ki. Az énnek azonban vannak olyan mély rétegei, amelyekről elmondható, hogy „imaginatív, intuitív, szellemi szféra”. Ez a réteg sűrű homály a pszichológia számára. A lélekről való teológiai gondolkodásban erősödik az az álláspont, hogy a lélek az egyén legmélyebb centruma, ahol az ember nyitottá válik a transzcendens dimenzióra, amelyben megtapasztalja a Végső Realitást.
Hardy szerint a lélek eleven test, amely mozgásban, fejlődésben, vágyakban jelenik meg.
Jól látható az én és a lélek közötti hasonlóság és elkülönülés is. Mindkét szubsztancia folyamatként, mozgásként, fejlődésben érthető meg. Mindegyik sajátos, egyedi jellegű, tapasztalatokat tárol és értelmez, mindegyikben kiemelkedik az önreflexió fontossága. A lélek azonban nemcsak halhatatlan, szemben az én testhez kötöttségével, hanem mindig a transzcendens irányultság, a Legfelsőbb keresése hatja át.
A lélek nem ismerhető meg teljesen a pszichológia eszközeivel, de a spiritualitáson keresztül beemelhető a pszichológiába. Erre egyre inkább nyitott a tudomány.
Mit tudunk tenni, hogy megóvjuk magunkat a káros hatásoktól, hogy egészségesen viszonyunk legyen önmagunkkal, világunkkal?
Napjainkban az egészség fogalma a WHO meghatározása szerint nem csupán a betegség hiánya, hanem a teljes testi, lelki és szociális jóllét állapotát jelenti, és annak mértékét, amennyire az egyének és közösségek képesek önmaguk kiteljesítésére, szükségleteik kielégítésére, valamint a környezet kihívásaival történő sikeres megküzdésre.
Amennyiben az embert holisztikusan, a BPSS-modell szerint tekintjük, világosan kirajzolódnak azok a területek, amelyeken szakszerű segítséggel önmagáért tehet. Testi szinten (életmód), pszichés területen (önismeret), szociális vonatkozásban (támogató kapcsolatok, konfliktusok megoldása), és spirituális, önmagán túlmutató értelemben egyaránt (visszakapcsolódás a természethez, művészetekhez, spiritualitáshoz).
Mindegyik vonatkozásban fontos, hogy válasszunk hiteles mestereket, tanítókat a fejlődéshez. Olyasvalakiket, akik életükkel, személyiségükkel is képviselik a tanításaikat. Ha a szándék tiszta és az irányt a navigációs rendszerünkben a magasabb rendű intelligenciánkkal választjuk ki, - amely a rövid távú kielégülés elé a hosszú távú előnyöket, és a lelki fejlődést helyezi-, akkor biztosan célba érünk.